JUMURDZSÁK BLOGJA 2015

Németh Kristóf volt a 2015-ös Jumurdzsák.

Átadtuk az egri nyertesnek, Ofra Lillának a jól megérdemelt ajándékcsomagot, benne:

- a Hotel Flóra 2 főre szóló, ötszöri belépésre feljogosító wellness utalványa
- a Hotel Szent István 10.000 Ft értékű vacsorameghívása
- az Egri Borút Egyesület által felajánlott 6 palack kiváló egri nedű, valamint
- az önkormányzatunk támogatásával megjelent, Egri Borról szóló, értékes kiadvány

 

 

 

"Használja örömmel, fogyassza egészséggel!"

Ofra Lilla egri nyertes és Habis László polgármester

 

 

 

NÉMETH KRISTÓF BLOGOLT ÁLNÉVEN EGERRŐL

 

2015. augusztus 20-án az egri Városi Díszünnepség keretei között, a tűzijátékot követően derült fény az idei Jumurdzsák személyére, aki ez alkalommal egy közismert színművész, a Játékszín igazgatója, Németh Kristóf volt.

 

 

Az eger.hu oldalon idén harmadik alkalommal indult el a népszerű online játék, a Jumurdzsák blog. Kálloy Molnár Péter és Süveges Gergő után ismét egy férfi húzta magára az álarcot, akinek történeteit szűk egy hónapon keresztül tíz blogbejegyzésben lehetett nyomon követni.

 

Az elmúlt hetekben sok minden kiderült a Jumurdzsák álnév alatt rejtőző művészről. „Egészen pici gyerekként kukás szerettem volna lenni. A kis budai utcában, ahol felnőttem egy remek brigád járt hajnalonta. Összebarátkoztunk és engem, a tejfel-szőke kisfiút néha magukkal vittek egy-egy körre, húzhattam a nagy gép karjait, üríthettem a szemeteseket."- írta egyszer.

 

Minden sorból áradt a város iránt érzett szeretet, Jumurdzsák nem tagadja, hogy amolyan „nagy Eger rajongó", melynek számos, személyes oka is van. „Szinte leírhatatlan, hogy mi mindent jelent számomra ez a csodálatos város, Eger" - szólt a bevezető mondat. Aztán sorról-sorra közelebb kerültünk a megoldáshoz. A közönség 2015. augusztus 19-ig küldhette be a válaszokat, arra vonatkozóan, hogy vajon ki is bújt idén a Jumurdzsák álnév mögé, ki vezeti a titokzatos blogfolyamot. A legszemfülesebbek nyilván nem lepődtek meg a végeredményen, ugyanakkor a sok-sok tipp között többször találkoztunk Kautzky Armand és M. Kiss Csaba nevével is.

 

 

Közel 100 helyes megfejtés érkezett, s az ország más településeiről helyes tippet beküldők között egy egri wellness-hétvégét (Villa Citadella Wellness Panzió), vacsorameghívást (1552 étterem – Egri Vár) és borcsomagot (Egri Borút Egyesület és Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata), míg a játékos kedvű egriek között wellness utalványt (Hunguest Hotel Flóra), vacsorameghívást (Hotel Szent István) és borcsomagot (Egri Borút Egyesület és Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata) sorsolt ki a 2015-ös Jumurdzsák.

 

A nyertesek: Nagy Valéria (Polgárdi), Ofra Lilla (Eger)

Nagy szeretettel gratulálunk nekik!

 

Németh Kristóf a leleplezésre kisfiával és szerelmével érkezett: a Szekeres Adrien és az Egri Szimfonikus Zenekar főszereplésével rendezett Szimfonik Live koncert után még egy éjszakára a városban maradt és újabb, gazdag élményekkel gyarapította saját egri történeteit. Aki véletlenül lemaradt Jumurdzsák blogjáról, megtalálja Kristóf személyes, egri történeteit az eger.hu oldalon, a Facebookon, Eger Város hivatalos oldalán is.

 

A játék nyereményeit felajánló partnereink:

 

 

 

JUMURDZSÁK BLOGJA - 2015

 

Eger 10 - a záró bejegyzés

Kedves Olvasó!

 

Eljött az idei Jumurdzsák utolsó bejegyzésének ideje, amit feltehetően maga a szerző sajnál a legjobban.
Hálás vagyok a megbízóimnak, no meg a blogfolyam követőinek, azért, mert lehetőséget adtak nekem arra, hogy idei nyaralásom alatt ne csupán a török riviéra eddig számomra rejtve maradt részleteit ismerhessem meg, kiszakadva a színházi valamint médiavilág és a sokak által gyakorta összekevert színészi, színházvezetői valamint "sztárlét"mindennapjaiból, hanem újraélhessem eddigi életem számos kedves, szép emlékét.

 

Hamarosan tehát lehull a lepel, augusztus 20-án személyesen fogunk találkozni Egerben és a csodás ünnepi programok végén felfedem magam.
Ha a Jóisten engedi, akkor 7 és fél éves édes fiammal és bájos szerelmemmel utazom a szívemnek oly kedves városba, Egerbe.

 

Kérem a jószívű érdeklődőt, hogy visszaolvasva eddigi történeteimet, szedje csokorba az információkat és összegezze azokat, akár egyedül, akár családi körben, akár a jóbarátokkal. Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy "Boldog élet Rád, csak barátok közt vár!".
No, ki vagyok én?

 

 

Kilencedik bejegyzés

Néhány hete Erdélyben voltam egy hétig és részt vehettem nézőként, előadóként egy szabadegyetem szakmai fórumain. Az első témája "Város és kultúra" volt. Rázsi Botonddal, Eger alpolgármesterével nagyon egyetértettünk abban, hogy a kultúra nem csupán a színház, zene, múzeum, hanem az épített környezet, a tisztaság, a parkolás, a gasztronómia, a tömegközlekedés, a kiszolgálás, az információszolgáltatás, a hozzáállás, a közszolgáltatások milyensége is és ilyen szempontból Eger kiemelkedően kulturált város, nem csupán magyar, de világviszonylatban is.

A másik szakmai fórum a "Kultúra és internet" címet viselte. Érdekes volt pro és kontra érveket hallgatni az írásbeliség (kézzel írás) és az internetes, webes fogalmazásmód, klaviatúra kezelés, okos eszközök használata az oktatásban és a nyelv fejlődése, avagy torzulása témakörökben. Bennem két gondolat fogalmazódott meg erőteljesen, talán mindkettő alapvetően érzelmi és nem technikai vagy lingvisztikai oldalról közelíti a témát. Első gondolatom (és érvem) a kézzel írt és nyomtatott szövegek mellett a tárolhatóság, az adatrögzítés kérdésköre. Édesapám nagy számítógép-szövegszerkesztő használó volt, rengeteg terve, gondolata maradt ránk PC-k memóriájában és floppy lemezeken. Mára gondot, utánajárást és tőkét igényel ezen adatok visszanyerése, fájdalom, hogy a legjobb szándékkal sem fogunk tudni mindent megmenteni, így sokkal egyszerűbb hozzáférni a maradandóbbnak tetsző kézi jegyzetekhez, kinyomtatott dokumentumokhoz.

A másik fontos dolog: vajon hol lesznek a néhány tucat karakterben megfogalmazott (számomra sokat jelentő) sms-ek, e-mailek, amik ma a telefonomban, számítógépemben vannak, mondjuk 20 év múlva? Milyen jó elővenni a régi, máig illatos szerelmes leveleket, amiket 20 éve kaptam. Már-már elvetni szándékoztam romantikus és konzervatívnak ható elképzeléseimet, amikor is csoda történt az életemben. Nem csupán egy csodálatos szerelemmel ajándékozott meg a Jóisten és egy álomszerű leányzó, de visszakaptam régi hitemet is. Írom mindezt egy tüneményes piros borítékot szorongatva, ami már a többedik (természetesen kézzel írt) szerelmes levelet tartalmazza, amiket az elmúlt hetekben kaptam. Köszönöm! Itt az idő, hogy magam is tollat ragadjak újra és mindenkit erre bátorítsak!

 

 

Eger 8

A klasszicista stílusban épült Bazilika közelében, a piacon, minden hónap harmadik vasárnapján rendezik meg Egerben az ország tán legjobb hangulatú régiségvásárát. Évek óta nagy bennem az elhatározás, hogy ismét kilátogatok a rendezvényre. Alapvetően nem tartom a tárgyak szentségét. Kevés olyan apróságom van, amit becsben tartok, ezekre igyekszem is vigyázni vagy éppen megszabadulni tőlük, ha rossz emléket idéznek.

Kicsiként sajnos nagyon figyelmetlen voltam, hajlamos elhagyni a dolgaimat. Ezek persze nem nagy, pénzbeli értékkel bíró tárgyak voltak, de például az a csapágygolyó, ami akkora lehetett, mint egy kisebb radír és folyton a zsebemben volt kisiskolásként, komoly veszteség lett, amikor eltűnt.

A Kós Károly ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, úttörőként a zánkai táborban ismerkedtem meg Andival, akivel aztán hosszas levelezésben éltük ki egymás iránti rajongásunkat. Az akkoriban íródott szerelmes leveleket a mai napig őrzöm, ezek például megmaradtak a múltunkból.

Volt, hogy könnyelműségem okán kellett örökre lemondanom egy-egy szeretett emlékemről, így esett, hogy egy filmforgatáson a nyitva hagyott öltözőm asztalára tettem első komolyabb értékű órámat, amit persze meglovasítottak.
Előfordult, hogy könnyelműen én döntöttem úgy, a Dunába hajítom egy gyűrűmet, ami valaha szerelmi zálog volt, aztán csak szívfacsaró bilincsnek láttam.

Van azonban olyasmi is, ami a mai napig íróasztalomat díszíti. Ilyen például egy kedves, zöldes fényt adó lámpa, ami mellett írni is szoktam. És vajon mit idéz minden felkapcsoláskor ez a klasszikus kis eszköz? Igen, a helyet, ahol társak lettünk, az egri régiségvásárt.

Mára megtanultam jobban vigyázni a tárgyaimra, de azt is jól tudom, hogy a matéria sérül, átalakul, az emlékeket viszont örökre őrzi a szív.

 

 

A hetedik szösszenet...

Édesapámmal különleges kapcsolatom volt. Lehet, hogy azért mert számára is, élete egyik legmeghatározóbb embere volt az apja, az én egyik nagyapám, akit sajnos nem ismerhettem. Pontosabban nem ismerhettem személyesen, csak apukám történeteiből, a családi legendáriumból és abból a könyvből, amiben Apa írta le az életét, maga nyomtatta, fűzte, kötötte és mindössze négy példányban létezik. Egy anyukámnál, egy a tesóméknál, egy nálam, egy pedig a családi könyvtárban. Jóval elmúlt már nyolcvan éves, amikor nekilátott az írásnak és az internet segítségével kitanulta az amatőr könyvkötészet csínját-bínját. A jó pap holtig tanul, ő maga is, jogász-közgazdászként helyes példával járt előttünk és erre sarkallt minket is, gyakran mondta: amit megtanultok, az a tietek örökre. Esténként Hemingway-t és Rejtőt olvasott fel, kisebb koromban pedig az Alibaba és a negyven rabló meséjét fűzte, alakítgatta napról napra a kívánságaim szerint. A halálos ágyán a kórházban, amikor közölte, hogy szükség lesz az útlevelére, mert másnap hajnalban indul a gépe (jól érezte, fel is szállt...), még bizakodó mosollyal nézett ránk, a fiára és az unokájára, a három hónapos kis testecskére, amit a karomban tartottam.

 

Amikor még együtt voltunk a fiam édesanyjával, gyakran utaztunk Egerbe, a srác eleinte Egér városnak hívta, ennek ugye, van értelme. A válásunk után is megmaradt az a szokásunk a kis emberrel, hogy, ha csak tehetjük, autóba szállunk és - akár csak egy délutánra is - ellátogatunk kedvenc helyeinkre. Vele, persze, mindig a vár az első állomás nekem pedig bele újra bele kell kezdenem Dobóék történetébe, amiben Alibaba ugyan nem, de Jumurdzsák, Ahmed és Hadim Ali pasa mindig fontos szerepet kap. Ahogy fűzöm a történetet és már a saját fantáziám alapján hozok be újabb cselekményeket, mindig eszembe jut az én édesapám és a gyerkőc csillogó vagy épp elpilledt, csukott szemét nézve, azt kívánom: bárcsak fele olyan jó apa lehetnék, mint amilyen az enyém volt.

 

 

A hatodik...

 

Amikor az autópályát elhagyva, Andornaktálya felől közelítem meg Eger városát, mindig mosolyogva teszem. Pár évvel ezelőtt valamilyen munka ügyben siettem át a településen egy cimborámmal, akit történetesen Andornak hívnak (ha emlékeim nem csalnak, egy autószalonban mutattunk be egy új modellt, akkoriban ezt a márkát vezettem, így testálták rám a házigazda szerepét a helyi szervezők). A község határán álló névtáblát meglátva csak ennyit mondott kollégám: Tudod, életem álma, hogy idős koromra ide költözzek és ünnepélyesen díszpolgárrá avassanak! Andor, Andornaktálya díszpolgára.

 

Egerbe érvén pedig többnyire első utam a Dobó térre vezet, beköszönök vendéglátós ismerőseimhez, iszom egy jó kávét és lehetőség szerint bevágok egy friss békát (itt természetesen a sütire gondolok). Húst egyébiránt már kiskamasz korom óta nem eszem. Gyerekként sem rajongtam az állati falatokért, leszámítva a "Nagyikai" rántott húst, aminek illat- és ízvilága édesanyám mamájának halálával teljesen eltűnt az életemből.

 

Történt egyszer, egészen pontosan 13 éves koromban, hogy gyerekszereplőket kerestek egy nagyjátékfilmhez. Nem szeretném hosszan húzni a valójában sem túl izgalmas válogatási folyamat elmesélését, a lényeg, hogy a rendező hölgy engem is beválogatott a háborús film főszereplői közé. Akkoriban egy mozifilm forgatása még hónapokat vett igénybe, ráadásul a sok vidéki helyszín miatt gyakran utazott az egész stáb. A filmben való szereplés miatt magántanuló lettem és részben egykori orosztanárnőm és korrepetitorom, Angyalka néni hatására lettem lakto-ovo vegetáriánus, amit azóta is tartok.

 

Az alkotás egy csodálatos embernek és az általa alapított gyerekköztársaságnak állított emléket, egyébként nemzetközi díjakat nyert a mű. Sztehlo Gábor evangélikus lelkipásztot Huszti Péter alakította, kiválóan. A lelkész 1944 márciusától Raffay Sándor püspök megbízására kezdte meg az árva gyerekek szervezett mentését és ellátását a Svájci vöröskereszt támogatásával, ám már jóval korábban szervezett missziói egyházközségeket Hatvan, Gyöngyös és Eger gócpontokkal.

A Gaudiopolis, az öröm városa 1950-ig "élt" és több, mint 1600 gyereket mentett meg. 1972-be Sztehlo megkapta a „Világ igaza" kitüntető címet. Mindenkinek szeretettel ajánlom Szántó Erika kitűnő moziját, a Gaudiopolist!

 

 

Öt...

 

"A barátság nem létszükséglet, mint ahogyan nem az a filozófia és a művészet sem. Értéktelen a létfenntartás szempontjából, ugyanakkor egyike azon dolgoknak, amelyek értelmet adnak a létfenntartásnak."

Balázs barátommal régi szokásunk, hogy néha elszökünk a világ elől. Nem is elsősorban pihenni, inkább csak beszélgetni, megosztani egymással a hétköznapi rohanásában, kellő mélységben megoszthatatlan érzéseinket, gondolatainkat. Nem okoskodunk, meghallgatjuk egymást és sokszor magunk mondjuk ki a válaszokat, saját, fel sem tett kérdéseinkre. Sosem irigyeltem azokat, akiknek sok barátjuk van, hiszen - szerény véleményem szerint - az embernek nem lehet sok barátja. Jó dolog a közösség, fontosak a cimborák, haverok, kollégák, de a barát a Család része, a nagybetűsé. Ide idézném a jól ismert mondást: az ember a rokonait nem választhatja meg, a barátait viszont igen.

Sok helyen, sok városban, több földrészen megfordultunk már együtt, de valahogy mindíg visszahúz a szívünk Egerbe. Vannak állandó helyeink, a Gárdonyi Géza Színház, az Érsekkerti Nyári játékok, a kedvenc palacsintázó, a Szenátor ház, az Imola, a Park Hotel mindkét szárnya, az uszoda, a fürdők, a főtér, a piac mellett megismertük a város környezetét is. Kiemelkedik persze a Szépasszony-völgy, ami elnevezésként 1843-ban került először papírra és eredetéről meglehetősen megoszlanak a vélemények. Egyben azonban szinte mindenki egyetért, a régi és új pincesorok országunk különleges borait tárolják, amikből rendszeresen érdemes kóstolgatni. Az egyre fejlődő, különleges gasztronómiai csemegéket kínáló éttermek kínálatában persze a remek nedűk mellett megtalálhatók a legjobb fogások is, egy emberöltő alatt szinte felfedezhetetlen teljességében a teljes kínálat.

 

No, de térjünk vissza a barátságra és az egymás valamint magunk iránti felelősségre. Az ember úgy van kitalálva, - magam legalább is mindenképpen - hogy csak ideig-óráig képes elviselni a magányt és a monotonitást, mégis ezt gyakran elfelejti. Paradoxon, mégis igaz. Most persze nem a sikító csöndre vagy a rabszolgamunkára gondolok, csak arra, hogy hajlamosak vagyunk lelki, szellemi kalodába zárni magunkat. Lehet, hogy a kedves olvasó másként van ezzel, de jómagam csak néhány éve fogadtam meg, hogy rendszeresen sarkallom magamat, családomat és a legjobb barátaimat arra, hogy kellő ritmusérzékkel, tudatosan szánjunk magunkra egy-egy napot, legalább havonta, amikor elhagyjuk napi rutinjainkat és magunkra, egymásra figyelünk. Erre pedig, meglátásom szerint az egyik leginspirálóbb hely, kedvenc magyar városom: Eger!

 

Kalandra fel barátaim, egy jó kirándulás, kis utazás a koponyánk körül, gyakran felér egy emberpróbáló, ám lélekemelő teljesítménytúrával, ami után megújult erővel és kellő derűvel térhetünk vissza mindennapjainkhoz!

 

 

A negyedik...

 

Egészen pici gyerekként kukás szerettem volna lenni. A kis budai utcában, ahol felnőttem egy remek brigád járt hajnalonta. Összebarátkoztunk és engem, a tejfel-szőke kisfiút néha magukkal vittek egy-egy körre, húzhattam a nagy gép karjait, üríthettem a szemeteseket. Akkoriban a kukások a reggeli csúcsforgalom, iskolába, munkahelyre indulás előtt már jóval befejezték szolgálatukat, érdekes, hogy mára teljesen átalakult az időbeosztásuk, mintha aljas passzióból jelölnék ki főnökeik a leglehetetlenebb időpontot a munkavégzésre, ezzel is tovább bosszantva a fővárosban közlekedni próbálókat.

Később a juhász szakma vonzott, majd az erdészet. Ahogy cseperedtem és fizikumommal együtt az egóm is terebélyesedni kezdett, megérintett az áhított népszerűség. Irigyelni kezdtem a rocksztárokat, akik tízezrek előtt lépnek fel és a hiszterizált tömeg egy emberként skandálja nevüket.

Végül persze más lett a szakmám, hivatásom és már-már teljesen letettem gyermeki vágyaimról, amikor is a rendszerváltozást követően hazánkban is elindultak a kereskedelmi televíziók és - ha eleinte balkáni módon is - beindult a sztárcsinálás. Magam is bekerültem ebbe a gépezetbe és Egerben élhettem meg elsőként a magyar sztárságot, egyszóval egri csillag lettem, sokadmagammal.

Az első közönségtalálkozók az országos roadshow-k keretében valóban fantasztikusak voltak, az RTL Klub is így kezdte el felépíteni leendő képernyőseit. (A celeb kifejezést ekkor még nem ismertük, a hirtelen jött népszerűség pedig mindannyiunkat megrészegített.)

Megismerkedtem egy ügyes szerencsevadásszal, aki haknikat szervezett Egerben. "Fiatal voltam, kellett a pénz..."- szoktuk viccesen mondani, amikor felidézzük a kezdeti idők emlékeit. Első alkalommal egy discóba hívtak, a szombati szépségverseny zsűrijébe. Ekkor voltam életemben harmadjára ilyen típusú szórakozóhelyen, egyszer filmet forgattunk egy klubban, egyszer egy lány után mentem, de hamar rájöttem, hogy nem az én világom, most meg szórakoztatni és pénzt keresni. Valahogy véget ért a számomra nagyon idegen este, boldogan zártam be magam mögött az ajtót hajnali 4 felé. Megbeszéltem a szervezővel, hogy köszönöm, nekem ennyi egy életre elég is volt az éjszaka ezen részéből, hívjon inkább másokat. Ő udvariasan megértette, ám pár héttel később újra megcsörrent a telefonom. Hosszas beszélgetésben biztosított, hogy nem disco, nem zenés klub, ahová hív, hanem egészen más. Bizalmam eddigre már nem volt töretlen így nagy nehezen kihúztam belőle, hogy egy cimborája és az ő munkatársnői "nagy rajongóim" és most zsűrizni sem kell, csupán megjelenni és jól érezni magamat a haver üzletében. Nem fogod elhinni, ebben az üzletben "szerelmet" lehet vásárolni!- vetette oda frappánsan. Nos, így esett, hogy teljesen kiléptem az éjszakai haknivilágból, mielőtt még bele léptem volna. Arra azért kíváncsi lennék, hogy végül ki ment el, helyettem? De ezt valószínűleg sosem fogom már megtudni.

 

 

A harmadik bejegyzés

 

Most, hogy nem messze Pamukkalétól (a szó "gyapotvár"-at jelent, a jelenség az UNESCO világörökség részét képező csoda Törökországban, amit a természet hozott létre) nyaralok a családommal, sokat jut eszembe Egerszalók.

 

A régi, az igazi. Legalábbis nekem a régi az igazi, nyilván azért mert meghatározó kamaszkori emlékek fűznek oda. Pamukkalét gyakran hívják a magyar útikönyvek a nagy Egerszalóknak, hiszen a gyönyörű és jellegzetes mészkőlerakódásokat a feltörő gyógyvíz hozta létre mindkét helyen (a Yellowstone Parkban van még hasonló).

A 90-es években életem -ha nem is első, de addigi legnagyobb- szerelmével kirándultunk el a fürdőkhöz egyik éjjel. Még semmi nem volt kiépítve, a vadregényes táj csak fokozta a szerelemi vágyakat. Tél volt, nekem akkor tetszett legjobban a környezet. A gőzölgő medencékben rajtunk kívül még pár vidám fiatal volt. Gyorsan ledobtuk ruháinkat a parton és fejest ugrottunk a szerelembe. Máig jól emlékszem a mesés este részleteire, életem filmjének maghatározó jeleneteire. Mondom, minden részletre, arra is pontosan, amikor mámorosan indulni készültünk, de nem volt miben. A mókás társaság, ami időközben kámforrá vált megtréfált minket és elvitte a ruháinkat, mi nem nevettünk.

 

Pénz, papírok a kocsimban, slusszkulcs a fürdőgatyámra kötve, de a ruháink sehol. Akkor 20 esztendős wolksvagen golfom gyorsan befűtötte az utasteret, elindultunk. Elég az hozzá, hogy amikor az egri panzióban, ahol megszálltunk komplett elmebetegnek nézhettek minket, amikor a havas estén beléptünk ázott fürdőruháinkban és kértük a szobakulcsot. Nem lett tudőgyulladásunk, meg sem hűltünk és vidáman tértünk nyugovóra. Nagyon fiatalok voltunk és nagyon szerelmesek.

 

 

Eger 2.

 

Nem tudhatjuk pontosan, de egyes feltételezések szerint az éger(fa) szóból eredeztethető a város neve (a törököknél ugye Egri)... A 14-15-ik században a várost körülvevő fákat jelentősen megtizedelték, hogy szőlőt telepítsenek a helyükre. Ez minden esetre bölcs döntésnek bizonyult, legalább is a bortermelés szempontjait figyelembe véve. Azt, hogy égerfából mennyi maradt, nem tudom pontosan, de az egyikhez személyes élmény fűz. Tudni illik, hogy a fa gyümölcse tavasz végéig az ágakon marad. De csak tavasz végéig. Nagyjából ez idő tájt történt, hogy egy parádés vígjátékkal vendégszerepeltünk az egyik szabadtéri színpadon Egerben. A remek és közkedvelt francia szerző bohózatában félreértés félreértést követ és kacagtató helyzetekben fokozódik a bonyodalom, mígnem elérkezünk a hőn áhított happy end-hez.

Történt egy este, hogy az első felvonás vége felé egy vacsora jelenetben kaján improvizációba kezdtünk az egyik kiváló kollégámmal, M-mel. Az egész azzal indult, hogy a színpad melletti (éger)fáról váratlanul beesett két gyümölcs szerű termés a színpadra, konkrétan a fejünkre.

"Alacsonyan szállnak a vadkörték ma este" vetette oda egyikőnk a nézők kitörő örömére. Eleinte csak mi néztünk sokat sejtetően egymást, miközben egy elhunyt háziállat emlékét elevenítettük fel a színpadon (ez persze a darab része volt, csak kissé elfajult a dialógus), majd kollégáink is bekapcsolódtak, G. a vérbeli profi komikus és B. meg Zs., gyönyörű kolléganőink is. A közönség ekkor már harsányan nevetett.

 

A néma kacagás Zs.-t kezdte elsőként gyötörni a színpadon, de hamarosan B. sem bírta tovább és lehajtott fejjel próbált láthatatlanná válni a sok száz néző előtt.

 

A párbeszéd valahogy így folytatódott: G., az inas felszolgálja a vacsorát: Tessék Uram! Erre M.: Mi ez? G.:
Minden bizonnyal májpástétom, de nem tudtam elolvasni a címkét, csak a kutya fotója látszott. (Ekkor mindenki leteszi a "vacsorát"). Én,meghatottan felállva a kanapéról italt töltök és egy kutyus fotóját nézegetem: Vilmosra! Emlékszel drágám, amikor meghalt, akkor ültettük a körtefát?! M. felnéz a 30 méteres fára a színpad mellett: Akkor jó régen meghalt már a kutyus, nem? (A nézők eddigre már a hasukat fogták.) Én: Nem ma volt az igaz... A fa alá temettük el szegényt... (Vinnyogó röhögés a nézőtéren). Én folytatom: Arra gondoltam..., hogy... befőzhetnénk a vadkörtét... Nem, nem erre gondoltam. (B.-hez) Mire is gondoltam? (A nézők eddigre már mondatonként tapsolnak, teljesen világos mindenki számára, hogy elgurult a gyógyszerünk, képtelenek vagyunk visszafogni a nevetőgörcsöt.) Az ovációban végre megszólal G.: Nyilván a fürdőszobára tetszett gondolni, Uram! (Ez jó mondat, mondom magban, innen könnyedén vissza tudunk kanyarodni az eredeti szövegre.) Ekkor M. adja meg a kegyelemdöfést: Tudod, mindig erre gondolsz, amikor nem tudod, hogy mire gondolsz!

 

Senki nem bírja tovább, ordítva röhögünk, a nézők is, mi is. Hatalmas vastaps, meghajlás, sötét.
Jöhet a második felvonás...

 

 

Az ELSŐ idei szösszenet...

 

Szinte leírhatatlan, hogy mi mindent jelent számomra ez a csodálatos város, Eger. Mégis megpróbálom...

A kronológiai és érzelmi síkok között feltehetően gyakran fogok bakugrásokat elkövetni, hiszen nyilván elragadnak az érzelmek és felidéződik bennem a térben és időben eltérő emlékek sokasága.

 

A nyájas olvasót tehát arra kérem, hogy üljön fel velem egy képzeletbeli hullámvasútra, az öveket kéretik szorosan bekapcsolni, és ha minden jól megy, akkor képzeletbeli utazásunk végére nem csupán az fog kiderülni, hogy ki is a bejegyzések szerzője, hanem abban bízom, hogy személyes történeteim révén új aspektusokból sikerül bemutatnom Eger városát és annak környezetét.

 

Kisgyerek korom óta megszámlálhatatlan alkalommal töltöttem nagyszerű napokat, heteket Egerben. Adódott ez részben abból, hogy rokonaim éltek, élnek ott. Az unokatestvéreimmel ugyan gyakrabban találkoztunk a fővárosban, ahol mi élünk a családommal, de számtalan egyéb alkalom kapcsán (osztálykirándulás, családi túrák stb.) is megfordultam itt, még "önálló", felnőtt életem előtt.

 

Kamaszként, fiatal felnőttként a szerelmeimmel mindig megjártuk a "kötelező köröket": a történelmi vár, a panoptikum, Gárdonyi Géza sírja, a Szépasszony-völgy, remek éttermek, fürdők sora.

Aztán a hivatásomból adódóan is egyre többet szerepeltem a városban, sőt egy kitűnően sikerült csapatépítő tréning kapcsán a kollégáimmal együtt, mi is középkori gúnyát öltöttünk és eljátszottuk a hős várvédők szerepét is.

Egyre több ismerősöm, sőt, merem állítani, hogy cimborám, barátom lett a városban élők között.

 

Életem egyik meghatározó szerelme egy egri leányka volt. Az édesapja a település híres és elismert sportolójaként, majd edzőként tevékenykedett. A mi románcunk idején, érthető módon gyakran töltöttük a hétvégéket a város környéken, azokban az időkben, amikor Egerszalókon még nomád körülmények között fürdőztünk a hőforrások gyógyvizében és szinte minden alkalommal a Dobó tér Szenátor Házában szálltunk meg, ahol nem csupán megismertem a híres-neves béka sütit, hanem szenvedélyemmé is vált az ízvilága.

 

Eger tehát messze többet jelen számomra, mint Magyarország egyik legszebb városa, utcasarkaihoz, az Eger patak partjához, a piachoz épp annyi érzelem fűz, mint azokhoz az emberekhez, akik mára életem részévé váltak.

Bevezetőül, most ennyit kínálnék, hamarosan történetekkel jelentkezem, amik talán hozzám is közelebb engedik a kedves érdeklődőket!