Találkozás a borral

A bor megszületik, állandóan változik, egy ideig fejlődik, s a csúcsra kerülve legjobb tulajdonságait mutatja fel, aztán egyre veszít szépségéből, értékeiből, végül megfárad, megöregszik és megszűnik bor lenni. Ez a klasszikus életciklusa.

A borok teljes illat- és ízgazdagsága, a buché négy egymásra épülő, jellegzetes aromacsoportból tevődik össze: a gyümölcsös jellegből (elsődleges aromák), az erjesztési ízekből (másodlagos aromák), az érlelési ízekből (harmadlagos aromák) és a palack buchéjából.

A borok változásainak alapvetően két szakasza van: a fejlődés és a hanyatlás. A kettő között helyezkedik el az idő, amikor a bor a legjobb arcát mutatja.

Magasabb áru hazai boraink szinte minden palackján ott a megjelölés: muzeális bor. A fogyasztó ekkor azt gondolhatja, hogy ez egy idős bor.

Bortörvényünk azt írja elő, hogy muzeális bornak kiválasztani csak igen jó évjárat termését lehet, mely külön kezelést igényel és meghatározott ideig (fajtától függően egy-két évig) fahordóban, majd palackban kell érlelni.

Boraink minőségében fontos szerepet játszik a termőhely, a termesztés módja, a tőkeszám, rügyterhelés, és a pincetechnika.

Van még egy fontos tényező, amelynek legalább akkora súlya van, mint az említettek bármelyikének: az időjárást az ember nem tudja befolyásolni. A nagy évjáratokban minden együtt van, bár igaz, hogy a bor jóval lassabban lesz fogyasztásra érett.

Ahhoz, hogy egy borvidéknek különleges termékei legyenek, a kedvező kései szüretelésen kívül még szerencse is kell.

Jó évjárat alatt minőségében jó termést értünk. A nagy mennyiséget adó, de a minőségben gyenge éveket nem soroljuk a jó évjáratok közé. Átlagosan jó évjáratok voltak hazánkban az utóbbi néhány évtizedben 1953, 1956, 1963, 1967, 1971, 1979, 1981, 1983, 1986, 1988 és 1993. Az egri borvidéken az utóbbi évtizedekből három kitűnő évjáratot emelnek ki a szakértők: 1956-ot, 1973-at, és 1979-et.