Jumurdzsák blogja - 2014

Egy titokzatos, XXI. századi blogger Jumurdzsák neve és álarca mögé bújva osztotta meg velünk saját egri történeteit egy hónapon keresztül, Eger hivatalos honlapján. Sokan kitalálták, hogy őt Süveges Gergőnek hívják. A szerencsés nyertes Eger vendége egy wellness-hétvégére.

 

2013-ban Kálloy Molnár Pétert rejtette Jumurdzsák álarca. A dervis bég  nevével publikált blogbejegyzéseket 2014 nyarán Süveges Gergő újságíró, televíziós és rádiós műsorvezető írta. Csaknem százan tippeltek és többségük kitalálta, hogy Süveges Gergő a rejtélyes blogger, de akadtak, akik Lackfi Jánosra, mások Takács Bence Ervinre gondoltak.

 

Felcsendült a Carmina Burana, szétnyílt a függöny és ott állt Jumurdzsák..., azaz egy kedves, szimpatikus, jól ismert személyiség: Süveges Gergő. Első mondata ez volt: "Lelepleződtem!"

 

 (Fotó: Ebner Béla)

 Majd így folytatta:

"Nem az utcákat, a főteret, a templomokat szeretem egy városban. Ezeket csodálom, de mindenütt az embereket keresem az építmények és a város mögött, velük beszélgetek szívesen. Egernek különleges kisugárzása van, s ami még különlegesebbé teszi számomra ezt a várost, az éppen az, amiről a Jumurdzsák blogban is írtam. Újraolvasva ezeket a törtéenteket azt látom: mindegyik blogbejegyzés közösségi élményekhez kötődik. Ezek az élmények tették számomra még szebbé ezt a várost, ahol legutóbb néhány hete jártunk átutazóban."

 

Akik virtuálisan Jumurdzsák nyomába eredtek, miközben ő "félszemmel tartott" bennünket, izgulhattak a mai napon, hiszen lelepleztük a titkolózó bloggert, majd kisorsoltuk az értékes nyereményeket.

 

Nyerteseink:

 

Oláh-Kis Adrienn Békésről - nyereménye a következő:

 

 

 

Angyalné Dobos Virág Egerből - íme, a nyeremény:

 

 

 

 

Itt blogolt tavaly Jumurdzsák álnéven Kálloy Molnár Péter színművész, dalszerző és énekes:

(A képre kattintva előbújik a 2013-as 10 napló-bejegyzés)

 

 

 

Íme: "Jumurdzsák blogja - 2014"

 

10. Mert Jumurdzsák is abbahagyja egyszer
Kedves Olvasó, Ön már nyilván régóta tudja Jumurdzsák másik nevét. Örülök, hogy rendszeresen találkozhattunk az elmúlt néhány hétben – de még inkább örülök, hogy sokszor találkozhattam már az Önök gyönyörű városával, Egerrel.

 

Ígérem, hogy ez a jövőben sem lesz másképp. Kettesben vagy gyerekekkel, bizonyosan látjuk még egymást.
Legközelebb épp valamikor augusztusban, amikor valaki Önök közül, kedves Olvasók, átveszi jól megérdemelt jutalmát. Alig várom, hogy megismerjem és gratuláljak a szemfülességéhez és a gyorsaságához.

Szóval Jumurdzsák most búcsúzik egy időre, de találkozunk újra Egerben – ősztől pedig remélhetőleg a képernyőn és a rádióban egyaránt.

 

 

9. Mert Jumurdzsáknak nincs terepjárója
Sokat köszönhetünk Egernek. Nyáron Felsőtárkányban szálltunk meg egy barát családdal néhány napra. Az utolsó napra azt terveztük, hogy hazafelé indulva a környékbeli erdőben keresünk egy árnyas tisztást, ott a gyerekek játszanak, a felnőttek meg hátha beszélgethetnek egy kicsit. Ameddig lehetett, autóval mentünk, hiszen már minden cucc felpakolva; bár a kavicsos út nem épp a legsimogatóbb lehetett a megrakott Fiat Multiplának. Az az a hatszemélyes rondaság, ismerik. Egyszer csak dobbanás, majd bluesos, szétdohányzott, viszkiáztatta hang az autó feneke alól. Egy jókora kő egy csapásra (jókora csapásra) krosszmotorrá változtatta kis kamionunkat.

 

Egerben kaptunk segítséget. Egy kiváló szaki megreparálta a szétcsúszott kipufogócsövet, így rekedt jószágunk ismét bársonyos hangon duruzsolt, egészen hazáig.

 

A gyerekeknek persze az egészből a reparálás volt a legnagyszerűbb. Bemehettek a műhelybe, megnézték, hogyan emelik magasba az autót, látták az alján a csövet nyitott és csukott állapotban, és alig bírták ki, hogy a forrasztás (vagy hegesztés? ezt sosem tudom pontosan...) fényébe ne nézzenek bele. – Apa, fényképezd le! Ezt is! Jaj, azt is! Azt mindenképp! – utasítgattak izgatottan, majd hazafelé, miután töviről hegyire újra és újra elmesélték a kalandot, megkérdezték:
– Apa, rendesen lefényképezted?
– Azt hiszem...
– És szerinted lehetne ezekből a képekből diafilmet csinálni?
– Minek?
– Hogy sokszor megnézhessük!
– Miért épp diafilmen?
– Hát nem te vagy a diafilm nagykövete?
– Ja, azért... nem is tudom... utánakérdezek, jó?
Időnként egy nagykövet is lehet tanácstalan. De egy kérdést tényleg megér.

 

 

8. Mert Jumurdzsák olykor könyvet ír
A következő történetet elmesélésből ismerem, de mivel ez a mesélés csaknem egy éven keresztül tartott, szinte olyan, mintha én magam is jelen lettem volna.

 

A Csík zenekar hegedűse-gitárosa-dalszerzője, Szabó Attila – aki vérbeli és büszke egri – mesélte, hogyan is találkozott azzal a zenekarral, amelyik aztán nagyon erősen tolta abba az irányba, hogy népzenével elegyítse a popzenét.

 

„'97 környékén Ligeti Zoli barátom mutatott egy Kispál és a Borz-lemezt. Hallottam már ezt a nevet, de nem nagyon ismertem a zenéjüket. Ahogy hallgattam a lemezt, rögtön lenyűgözött a zene és a szöveg egysége. Végre nem arról szóltak, hogy én szeretlek téged, te szeretsz engem, ő szeret mindenkit, valamint elhagylak, gyere vissza, miért mentél el, ne tedd ezt velem. A Szívrablás szövege valami csoda. Teljesen odavoltam: létezik ilyen zenekar? Amikor Egerbe jöttek, elmentem egy koncertjükre. (...) Beszédbe elegyedtünk Lovasi Andrissal, kiderült, hogy épp a szólólemezét csinálja. Egyszer csak megkérdezte: Nem ismersz egy hegedűst véletlen? Mondom, magamat... Kimentünk a kisbuszhoz, elővett egy gitárt, megmutatta a dalt, és hogy erre kellene kitalálni valamit, három nap múlva találkozzunk Pesten a stúdióban. Akkor láttuk egymást életünkben először. Mi ez, ha nem sorsszerűség?"

 

 

Aztán ugyanezt a sztorit Lovasi is elmondta az ő nézőpontjából:

„Amikor Egerbe mentünk koncertre, akkor jutott eszembe, hogy kellene az egyik dalba hegedű. Egerben találkoztam Attilával. Beszédbe elegyedtünk, mondtam neki, hogy mi a gondom, hegedűst keresek. Mire ő: itt vagyok, tessék, hegedűs. Megmutattam neki az akkordokat, egyből kiderült az is, hogy jó muzsikus, keni-vágja a különböző fogásrendeket a gitáron. Néhány nap múlva találkoztunk Jánosi Bélánál a Főnix stúdióban. És emlékszem, a vécében vettük fel a dalt, mert valami extrém környezetet szerettünk volna. Lett is tőle csengő-bongó hangja."

 

Ha reklám lenne, akkor persze most az következne, hogy ilyen és hasonló történetekből áll össze a Csík zenekar első huszonöt évét bemutató interjúkötet, de most inkább csak annyit teszek hozzá, hogy Jumurdzsák hálás a sorsának, amiért a gyerekekről szóló humoreszkek, az apa-kép-írások mellett ezt a remek feladatot is elvégezhette.

 

 

7. Mert Jumurdzsák felesége nem öregszik
Traumatikus bejegyzés következik, kapaszkodjanak, kérem. Feleségemmel kettesben jártunk Egerben – mert időnként ilyen is előfordul, hála a gyerekőrző barátoknak és nagyszülőknek. Ha már a Házasság hetének arcai vagyunk – gondoltuk –, ne csak vágyakozzunk a kettesben töltött időre, hanem olykor csináljunk is úgy, mint egy házaspár. Sétáltunk, nézelődtünk, felmentünk persze a várba is.

 

Nem mintha még sosem jártunk volna ott, de önmagában az a tény, hogy gyerekek nélkül vagyunk és azt csinálunk, amit akarunk, oda megyünk, ahova akarunk és akkor kelünk, akkor fekszünk, amikor akarunk, felszabadulttá tett bennünket. Ez lett a vesztünk.

 

A gyerekekkel való elinduláskor pontosan tudjuk, hogy az „indulás előtti pisi" döntő mozzanata minden kirándulásnak. Mivel azonban a kettesben töltött idő nemcsak felszabadulttá, hanem némiképp felelőtlenné is tett bennünket, a vár tetején jöttünk rá arra, hogy mit felejtettünk el indulás előtt.
Sebaj, az igazi turistaközpontok fel vannak készülve a feledékeny vendégekre, a tébláboló diákcsoportok között lavírozva megtaláltuk a vizesblokkot.

 

Mindez persze nem érdemelne szót, ha Margit nem falfehér arccal jött volna ki a művelet végeztével. – Azt mondta, tessék csak előremenni... egy húszéves lány... ezt mondta nekem... hogy tessék... hát ennyire öregnek nézek ki?! Jézusom...
– Allahom... – javítottam ki némi rezignáltsággal, majd megpróbáltam meggyőzni arról, hogy a lány nyilvánvalóan vak volt és elmeháborodott. Valószínűleg kicsit nehezebb volt a dolgom, mint 2010-ben, a választás éjszakáján, a meghosszabbított kampánycsendben három órán keresztül műsort csinálni. És most még Török Gábor sem segített.

 

 

6. Mert Jumurdzsák nézi a VB-döntőt
Pont négy évvel ezelőtt történt, hogy családi nyaralásunk célpontjául ismét Egert választottuk. Két felnőtt, négy gyerek, ilyenkor többnyire apartmant keresünk, ahol megoldható a gyerekek délutáni altatása is, meg a közös játék lehetősége is adott. Szóval több szoba a vágyunk, meg nyugalom, csend, külön élet a szállásadótól. Neki is jobb úgy. Így esett, hogy az internetes és telefonos egyeztetések után megérkeztük a helyszínre, amelyről első pillantásra kiderült, hogy egy kocsma fölött helyezkedik el, ablaka a kocsma belső udvarára néz, vagyis a kocsmából felszűrődő hangok is benyomulnak a lakáskába, no meg a felszálló cigarettafüst is, szűretlenül.

Szállásadónk a bejáratnál őszinte – ám gyanúnk szerint némi nyári borral megtámogatott – örömmel mutatta körbe a birodalmat: „Úgy hiszem... ez nagyon korrekt kis apartman... Jumurdzsák úr..."

 

Korrektnek korrekt... a Héttoronynál biztosan jobb... csak az ablakot kell majd csukva tartani. De azért beköltöztünk.
Úgy esett, hogy épp azokban a napokban volt a foci VB döntője. Nem vagyok nagy focidrukker, inkább futkározom, teniszezem, de a gyerekek napokkal korábban be voltak már sózva. Úgy döntöttünk, legyen; bár későn van, megnézzük; végül is négyévente egyszer akad ilyesmi.

 

Megvallom, nekem ma már fogalmam sincs, ki játszott és mi volt az eredmény – mit csináljak, a sport helyett sokkal közelebb áll hozzám a hírek világa. Minden izgalomnál jobban bosszantott a beszűrődő cigarettafüst. Bezzeg a kis Jumurdzsákok a mai napig fejből köpik az egész este történetét.
– Nem emlékszel, Apa? Hoztál fel meccsnéző rágnivalót is! És hosszabbítás is volt!
Na, erre emlékszem. – Jó ég – gondoltam akkor –, még fél óra, pedig már most is mindenkinek leragad a szeme...
– És aztán a spanyolok nyertek egy-nullra a hollandok ellen!

 

Biztosan így volt. Én csak azt tudom, hogy míg ők figyelték a meccset, én megsüvegeltem a közvetítő kollégát a remek teljesítményért, és fél szememmel azt is észrevettem, hogy feleségem el-elbóbiskol nagy izgalmában.
De az is igaz, hogy az ablakon átszűrődő cigarettafüstnek azóta az este óta egy kicsi VB-döntős bukéja is van.

 

 

5. Mert Jumurdzsák gyermekei bonszai hóembert is képesek építeni
– Apa, ebből is fogsz történetet írni? – Dehogyis... – vágom rá magabiztosan és azonnal, de most éppen úgy tűnik, mégiscsak megszegem az ígéretemet. Szegény gyerekek hozzá vannak szokva, hogy saját magukról olvassanak olykor, és a gyanú ott motoszkál bennük, amikor... mikor is? Hát, nagyjából mindig.

 

Évekkel ezelőtt télen is jártunk Egerben. Persze akkor is felmentünk a várba, mert jó levegő, séta télen is kell. Nagy hó volt, csúszott az út, de a várudvarra bejutottunk. A nagykapu melletti kőpárkány kiváló volt arra, hogy a magas havat lesöpörjék róla, aztán nézelődjenek, hogy ezután mit is csináljanak.
– Készítsünk hócsaládot! – rikkantotta Marci, és neki is láttak azonnal. Elkészült Anya, Apa, aztán Borka, Marci, Annamari és Andris is. Peckesen álldogáltak egymás mellett, nézték a Jumurdzsák családot, a család meg nézte őket. Mint tizenkét tojás.
Ekkor hangzott el az a bizonyos mondat: – Apa, ebből is fogsz történetet írni?
– Nem túl frappáns történet – mondtam a „dehogyis" után. – Feljöttünk a várba és kicsi hóembereket építettünk... ennél azért volt már jobb alapanyagom is...
– Jó, de ha nem írsz róla, akkor legalább fényképezd le az emberkéket.
Ezt minden különösebb fontolgatás nélkül megtettem.
– Felrakod a Facebookra? – érkezett az újabb kérdés. – És aztán majd megmutatod a kommenteket? Na? Hányan lájkolták már?

 

Nem is tudom, honnan veszik, hogy én csak úgy, állandóan és válogatás nélkül az ő képeikkel plakátolom tele a profiloldalamat. Miért tenném?
Jó, tessék: több mint száz lájk érkezett.

 

 

4. Mert Jumurdzsák egy időben színész akart lenni

Egy majdani Jumurdzsák-önéletrajzba simán beleférne egy ilyesféle bekezdés: „Kora gyermekkorától fogva rendszeres résztvevője volt versmondó és prózamondó versenyeknek, valamint megmérette magát Kazinczy-versenyen is, melyeken figyelemre méltó eredményeket ért el. Innen egyenes út vezetett az iskolai, majd a gimnáziumi színjátszó körbe, illetve egy ifjúsági színházhoz. Jó ideig maga is meggyőződéssel vallotta: pályája a színpad felé kell hogy kanyarodjon. Talán ezért is annyira hálás a József Attila Gimnázium Latinovits Zoltán Diákszínpadát vezető Lukácsi Hubának: mint mondja, bár nagyszerű volt megtapasztalni a színház varázsát, mégis azok az évek ébresztették rá arra, hogy mégsem a színészmesterség felé vezet élete útja."

Igaz, ami igaz: a színházi láz jó darabig élt bennem – olyannyira, hogy az említett ifjúsági színházzal még egy egri „edzőtáborba" is elmentem.

 

Utcaszínházat csináltunk a Dobó téren. El tudják képzelni azt a lelkesedést, ahogy a nyári forgatagban helyet szorítunk magunknak a tér közepén, bekapcsoljuk hat darab góliátelemmel működő kazettás magnónkat, majd a zenére előadjuk beszéd nélküli, tehát kultúrközileg is értelmezhető jelenetsorunkat? El tudják képzelni tizenéves önmagamat, ahogy a tömeget regulázó, de attól időnként megrettenő rendőr bőrébe igyekszem bújni nagy átéléssel? És vajon sejtik-e, hogy mindeközben legszívesebben a sajátomból is kibújtam volna – mármint a bőrömből –, merthogy a nyár derekán tomboló kánikulában nem tűnt túl alkalmas viseletnek a sötétkék posztókabát?

Amúgy nem ez az élmény tántorított el végleg a színészmesterségtől. Inkább csak hozzájárult: egyik tanárunk megjegyezte, színésznek nemigen, de műsorvezetőnek el tudna képzelni... Az a nyári utcaszínház akkor még inkább csak a rövidnadrág és az egy szál póló szeretetét erősítette meg bennem. Az öltönyt azóta is legfeljebb munkaruhaként tudom értelmezni. Akkor is leginkább csak a deréktól felfelé eső darabjait hordom, amennyi mindenképp kilátszik az asztal mögül. A nadrág könnyű vászon. De sohasem rövidnadrág – ezt csak azért mondom, mert ismerem az e tárgyban született városi legendákat.

 

 

3. Mert Jumurdzsák is szeret olvasni

Becsszóra ez az utolsó mozzanat az úttörőkori vándortáborból. Miután a platón befilozofáltuk magunkat Egerbe – némi csalódást okozva a gáláns kalandot remélő sofőrnek –, ott maradtunk még egy-két éjszakára. Napközben jártuk a várost, a várat, mindazt, amit ilyenkor egy iskoláscsapatnak járnia kell.

Utunk olykor utcai könyvárus mellett vitt el. Nem tudom, ismerik-e azt az érzést, amikor egy otthon is fellelhető tárgy valamely távoli, kicsit ismeretlen világban hirtelen vonzóbbnak, különlegesebbnek tűnik. És kihagyhatatlannak. Nyilván Budapesten is lehetett kapni Lengyel Dénes Régi magyar mondák című könyvét. De ugyanezt a kötetet ott, Egerben, egy sétálóutcában, távol a szülői háztól, bizonyos fokú önállóság mámorában, kiskamaszként megpillantani: egészen más érzés volt.

Jumurdzsákot ott és abban a pillanatban hagyta magára legendás önuralma (mely azóta sem tért vissza), s maradék zsebpénzét tenyerében számlálgatva beszerezte a kötetet. Számára ott és akkor egyértelműen ez volt A Nagy Könyv, bár a későbbi játékról akkor még semmit sem sejthetett. Mint becses kincset őrizte, vitte, a pihenőidőben lapozta, olvasta, és úgy érezte, ennél megfelelőbb vásárfiát nem is találhatott volna.

Az a könyv azóta is polcunkon pihen. Ma már a gyerekek olvassák, hiszen már mindannyian tudnak olvasni. Az óvodás is. Egy negyedik gyerek kénytelen lépést tartani a testvéreivel.

 

 

 

2. Mert Jumurdzsák is filozofál olykor
Felértünk tehát az Eger határában álló Mount Everest csúcsára. Ha már fent vagyunk, nézzünk körül egy kicsit, azt fél szemmel is lehet. Utána viszont ugorjunk egy nagyot, egészen a tábor végére.

 

Vezetőink mindig is kreatívan kezelték az előre megadott útvonalat; hol hozzátettek, hol elvettek belőle, mindenesetre azon a napon, amikor a terv szerint Egerbe kellett volna visszaérkeznünk, hiszen ott várt bennünket az utolsó szálláshely, sikerült olyan ponton kibukkannunk az erdőből s rátalálnunk a műútra, amely hozzávetőleges becslés alapján is több tíz kilométerre helyezkedett el a célállomástól. Akkor még nem tudtam, de olyasféle érzés lehetett, mint amikor egy tíz perce tartó, már a vége felé közelítő interjúnál fülemre szól a szerkesztő: „nincs itt a következő vendég, ki tudsz vele beszélni még tíz percet?" Hogyne tudnék, csak másképp terveztem...

 

Nos, akkor és ott, némi fejvakarás után, a gyaloglást megspórolandó a stoppolás mellett döntöttünk. Harmincan voltunk. Harminc hatalmas hátizsákkal. És két hét szagával.
Találékonyságunk azonban nem ismert lehetetlent. A legcsinosabb lányt állítottuk ki integetni. A feladata csak annyi volt, hogy üres teherautót fogjon. S amikor a vigyorgó sofőr megállt, az árokpartról, bokrok mögül előbújt a nála is jobban vigyorgó sereg. Bevettük Egert.

 

Évekkel később hallottam a rádiókabaréban: „– Egész úton hazafelé filozofáltam. – Hol utaztál? – Platón." Jumurdzsák is filozofál olykor.

 

 

1. Mert Jumurdzsák is volt úttörő
Még piros nyakkendőnk volt és általános iskolába jártunk (Bp., Attila úti), amikor lelkes és örök fiatal matek-tesi tanárunk vezetésével nyáron vándortáborozni indultunk. Akkoriban úgy épült fel a rendszer, hogy szervezett útvonalon haladtak a pajtások, kétnaponta indultunk új szállásunk felé: váltottuk az előttünk haladó csapatot és átadtuk helyünket az utánunk jövőknek. A tömegszállás pokrócait mindig ki kellett porolni, aztán stokiba hajtogatni – ez volt az egyetlen hátránya a dolognak. (Meg az öklömnyire duzzadó kullancs az egyik lány nyakában, de ezt más alkalommal mesélem el.)

 

Azon a nyáron, talán 1987-ben, életem első vándortáborában a „Bükk I." fantázianevű túrát teljesítettük; Egerből indultunk és két hét után Egerbe érkeztünk vissza.
Mit sem sejtő kispajtásokként szálltunk le a vonatról (annyi idős lehettem, mint a nagyobbik lányom most), valahogy feltornáztuk hátunkra a csővázas zsákokat és nekivágtunk a terepnek. Mivel tapasztalt és megbízható, ugyanakkor kalandvággyal alaposan beoltott vezetőink voltak, néhány kilométeres caplatás után úgy határoztak, elég lesz a betonútból, keressünk egy rövidebbet az erdőn át.

 

Kézifékes fordulóval bevettük magunkat a sűrűbe. Előttünk sziklafal. Vezetőink azzal biztattak, már csak ezt a kicsi szintkülönbséget kell leküzdeni, és mindenkinek sokkal jobb lesz. Forgatták a térképet, bólogattak nagyokat. Mi meg nekivágtunk a hegynek.
Negyvenöt fokos emelkedő. Negyvenöt fokos hőség. Húszkilós zsák. Tizenegy évesen. A tábor első napján.

 

Mindebből több alapigazságot is leszűrtem:
1. A „kicsi szintkülönbség" mindig elképesztő hegymagasságot jelent.
2. A „rövidítés" mindig eltévedést jelent.
3. Ha nem magad pakolod a zsákod, pórul jársz. Mert a szüleid által beerőltetett pót-hosszúnadrágot pótló vész-hosszúnadrág, vész-pót-pulóver, pót-vész-esőkabát pluszsúlya nélkül valószínűleg egyedül is fel tudsz kapaszkodni a csúcsra.